Télre mindig begubózok, otthoni kuckózás, benti játékok, sok olvasás és némi tévé, meg a sütik.... valahogy így telik minden telem. Nem szeretem a hideget. 
De a mozgás hiánya egy idő után teljesen felőröl, ilyenkor szoktam bent tornázni, meg szerencsétlenkedni, de még nem találtam meg a nekem valót. Volt már Réka, meg Alexandra, meg sportoló voltam, vagy mi a szösz, majd én írok magamnak edzéstervet, de a kezdeti lelkesedés kábé 20 percig ha tartott. Vittem tornázni a gyerekeket, legalább ők mozogjanak felkiáltással, és ők mozogtak is, ami nekik jó volt, de én ettől még tespedtem tovább. 

Tavasz elején már kínomban takarítok, de ez sem az igazi, ráadásul ilyenkorra jutok el abba az állapotba, hogy elfelejtem mi a bajom, csak azt tudom, hogy valami marhára nem jó. Hogy összeesküdött ellenem a világ, mindenki csak engem bánt, kövér vagyok, béna vagyok, csúnya vagyok, rosszul bánok a gyerekeimmel, egyenesen szar anya vagyok, meg persze telhetetlen, makacs, akaratos gyerek, szóval teljes és tökéletes a világvége. 
Idén ez az időszak a hosszú hétvégére esett és a tegnap reggel tetőzött. A kocsiba már sírtam munkába menet, hogy mennyire rossz nekem és mennyire nem ért meg senki. Mikor a második papírboltot is zárva találtam tomboltam dühömben. Leraktam a kocsit és gyalog indultam neki vaktába a városnak, hogy nagyon rövid időn belül számlatömböt szerezzek, mert hihetetlenül sok dolgom van.
Ebben az állapotomban már nem gondolkodok, fortyog ugyan bennem a vulkán, de már arra sem figyelek, hogy tudatosítsam a felszálló gondolatokat, úgyis mind szar alapon. Viszont ilyenkor rendkívül intuitív tudok lenni, úgyhogy, hagytam magam, hagy menjek, perceken belül meg is lett a papírbolt. Aztán mivel nagyon rohantam, nyugisan besétáltam egy virágboltba, vettem az irodámba tavaszt, meg gyertyát, gondolatban átszerveztem a napom és visszabattyogtam a kocsihoz. Addigra már jó volt minden. Hálás voltam a napsütésért, a friss levegőért, a két lábamért, az egészségért és a családomért, megnyugodtam. 




Volt egy nehéz, de tanulságos terápiám, ami után rohannom kellett volna, hogy odaérjek mindenhova. De már eszembe se volt lemondani a jógaórám, inkább kicsit késve de megérkeztem Zsuzsihoz és ahogy elkezdtünk mozogni tudtam, hogy tényleg minden rendben. Minden más ráér, megvár. A feladataim az enyémek, más nem csinálja meg helyettem, és ha nem kapkodok sokkal könnyebben fog menni minden. Kimozogtam magamból a "dugót" a feszültség meg nap közben fokozatosan elszállt. 

Ma reggel már sétáltunk az oviba, legkisebb babakocsiban, a csajok meg nyugisan, csicseregve, mindenre rácsodálkozva baktattak velem. Mostanra tiszta zen minden. Úgyhogy megyek kitakarítok :) 

Nagyon szeretek kávézni. A jó reggelhez tartozik, hogy miközben kevergetem a kávémat, bambulok ki a fejemből, belenézek a telefonban mi újság a nagyvilágban, és szürcsölgetem a napi koffeinadagomat. (Persze eközben egy-kettő-három gyerek ugrál körülöttem kisebb nagyobb bajaikkal, igényeikkel, de ilyenkor mint a filmekben, elcsendesedik a külvilág és pár csodás másodpercre csak én vagyok meg a kávém. )
Egy gond van. A szívem nem bírja a koffeint. Túlpörög tőle. Amíg erre nem jöttem rá, azt hittem a reggeli kapkodás, idegesség miatt zakatol a szívem. De igazából azért kapkodok meg idegeskedek, mert ezerrel pörög a szívem és az agyam ezt stressznek címkézi. Mikor erre ráébredtem, úgy döntöttem leteszem a kávét. Hisz ez úgyis csak egy (rossz) szokás. És a terhességeim alatt hosszabb rövidebb ideig amúgy se kávéztam. Nem lesz nehéz, én vagyok a főnök, én irányítom az életem. Pont. 

A gyakorlat ezt kezdi megcáfolni. Nagyon hiányzik. A szertartás, ahogy kavarom, az íze, az illata, még a szívemben fellépő zakatoló szorító érzés is. Mert a kávé más, több, mint egy egyszerű ital. Több, mint koffeinforrás. A kávézás szertartása a reggel szerves része, a kapu, amin a békés belső világomból kilépek a nagyvilágba. Kell valami helyette. Elsőre a napüdvözlet jógagyakorlat jutott eszembe, ami felfrissít, csak épp marha nehéz közben netezni, meg lusta is vagyok. Aztán a régi jól bevált kakaóhoz fordultam. Kakaózni hasonló, mint kávézni, leszámítva, hogy ilyenkor a csajoknak is csinálni kell és egy közös tevékenységgé válik az elfogyasztása, ja meg, hogy nem ébreszt fel. De legalább hizlal. 

Andi vagyok. Cigi nélkül, pia nélkül, hús nélkül és most már kávé nélkül. 3 gyerekkel, férjjel, kutyával. Ki vagyok én és mit csináltam velem? 

Az érzés, amikor megsütöm a kedvenc sütimet és rájövök, hogy csak este ehetek belőle, ha nem akarom a harmadik étkezésemet délután háromkor letudni, egyszerre kétségbeejtő és felemelő. Majd tudatosul bennem, hogy simán képes vagyok rá, és igazából ez közel sem akkora kihívás, mint hittem. Mert már (rég) nem a kaja irányít. Az érzelmi evés nálam már inkább csak rossz szokás. Hosszú út volt, de megérte!

Apró szösszenetek, gondolatmorzsák, friss hírek.... 

https://twitter.com/BekesAnyu

Békés Anyu a Twitteren.

Kövess! :D

"- Anyúúúú rosszra gondoltam! 
- Már megint gondolkodsz alvás helyett, inkább aludjál!
- Mire gondoltál kicsim? 
- Hogy kinyitottam a csapot és az egészt lakást elárasztotta a víz.
- Menj pisilni. 
- Nem kell pisilni, miért gondolod, hogy kell? 
- Szakmai ártalom. 
- Tessék? 
- Mindegy, aludjál. 
- De mindent elárasztott a víz.....
- Akkor zárd el a csapot. 
- De nem, tudom, beszorult.
- Kérd meg apádat.
- De nincs sehooooool.
- Akkor szólj a Tündérkédnek, majd ő segít.
- Jaj tényleg, Tündérke, gyere segíts!
- Segített?
- Hát persze, ő mindig segít.
- Szuper, köszönd meg neki és alvás.
- Köszi Tündérkém, jó éjszakát anyu!"
 
Van neki egy Tündérkéje, aki segít neki, akár rosszra gondolt, akár csak nem tudja feldolgozni a napi történéseket, aktuális kihívásokat, félelmeket. Tündérke nem képzelt barát, legalábbis a nem az a szó amerikai értelmében. 
Tündérkét én találtam ki, de az övé. Szoktam mesélni róla, de ő mondja meg mi történjen. Lassan észrevétlenül az életünk része lett, nem is gondoltam, hogy egy kitalált barát ilyen nagy segítség lehet. 

Ha anya vagy, tudod milyen, mikor nem alszik. Napokig, hetekig ébred óránként, sír, nyíg, téged akar, te meg aludni. Ha több gyereked van, akkor azt is tudod, milyen rettegni, hogy fel ne ébressze a tesót is, mert akkor vége lesz a világnak, de az éjszakai alvásnak biztosan. 

Az elsőnél, mikor megtapasztaltam a hetekig, hónapokig, évekig, sőt évezredekig tartó nemalvást, nagyon megszenvedtem. Könnyes szemmel mondogattam, hogy így embereket szoktak kínozni és én ezt tuti nem bírom tovább. Gyakorlatilag kihisztiztem magamnak a segítséget. (Itt jegyzem meg, akkor is segítettek volna, ha nem hisztizek, csak simán kérek.)  Aztán elmúlt, egyre jobban aludt, már olyan is volt hogy alhattam egyhuzamban 3 órát, aztán egyszer csak átaludta az éjszakát és én voltam a legboldogabb a világon. Ezt a fantasztikus teljesítményét egyébként az elmúlt lassan 6 évben összesen maximum ha egy tucatszor mutatta be. 

A húga eleinte jobban aludt, de aztán nála is beköszöntött a nemalvós időszak. Zombivá váltam, vagy sárkánnyá, vagy sárkányzombivá, mindenkit bántottam magam körül, egyszerűen mert rosszul voltam. Az egyik legjobb barátnőmmel ekkor sikerült örökre(majdnem 5 hónapra) összevesznünk. Aztán ez a gyerek is rájött, hogy jó dolog az alvás, elkezdte átaludni az éjszakákat és ezt a jó szokását azóta is tartja.

A legkisebbel szemben már nem voltak elvárásaim, lesz ami lesz alapon néztem az éjszakák elé. Erre pár hónaposan egyszer 12 órát aludt egyhuzamban (azóta se). És most elértünk vele is a nemalszomhoz. És én újra hisztizek, zombizok, sárkányozok, hibázok, balhézok. De közel sem úgy. Sokszor észreveszem mit teszek, és korrigálok, mert már tudom, hogy kérhetek és kaphatok segítséget és tudom a legfontosabbat, hogy el fog múlni. Hogy előbb utóbb át fogja aludni az éjszakát.

És útközben megtanultam ezt a helyzetet áldásként felfogni. Mert van három csodás gyermekem, akiknek szükségük van rám, akik bennem látják a biztonságot. Mert van egy fantasztikus férjem aki segít és szeret, akkor is ha elviselhetetlen vagyok, akkor is ha akaratlanul bántom. Van egy anyukám, akinél jobbat nem kívánhatok magamnak, akire számíthatok, aki segít, hogy az lehessek, aki lenni akarok. És úgy alapvetően fantasztikus és segítőkész családtagok és barátok vesznek körül, mindig van akire számíthatok és sose hagynak egyedül.

Mert nem csak a világrengető krízisekben kell megélni az összetartozás csodáját, hanem a hanem a hétköznapok egyszerű küzdelmeiben is. Hálás vagyok, hogy ezt felismerhettem és igyekszem alkalmazni minél többet. 

"Küzdj, amíg ők alszanak.
Tanulj, amíg ők buliznak.
Élj úgy, ahogy ők álmodnak."

"Grind while they are asleep.
Learn while they party.
Live like they dream."

Mikor elkezdtem azt hittem a húsok fognak hiányozni, a felvágottak, meg a szelet husik. De nem. Teljesen hidegen hagynak, nem jelent kihívást nem enni őket. 
Na de ma. Érkezett a háztartásba fél kiló töpörtyű. Azóta csak azt enném. Kenyérrel, hagymával, végtelen mennyiségben. Hiányzol zsír :) 

De hős vagyok, kibírom. 

Ha van valami tipped, mivel tudom helyettesíteni, ne tartsd magadban! Köszönöm :)

- Anyu, majd varrsz nekem olyan ruhát, mint az AnnaPetiben az Anya az Annának?
- Én nem tudok varrni Szívem, majd megkérjük mamát. 
- Jó, de ha te nem tudsz varrni, akkor mit tudsz?
- Sok mindent, például mesélni. 
- Az jó, mesélsz?
- Hát persze.

És mesélek neki Tündérországról, a tündérekről, félős nyuszikról, vagy bánatos egyszarvúról, mikor mi jut eszünkbe. Imádják a meséket és azt még jobban, ha én mesélek.

De nagyon hosszú volt az út, míg nem azon feszültem, hogy én mit nem tudok, pedig a gyerekeim elvárják tőlem. Hogy bezzeg a valaki anyukája, vagy az AnnaPetiGergőben az anya, ilyet meg olyat csinál. Szomorú voltam és frusztrált, hogy csalódást okozok a gyerekeimnek. Aztán láttam, hogy mennyire kiakadt, hogy nem tud szép szivecskét rajzolni, bezzeg anyának megy. Hibásnak éreztem magam, de önostorozás helyett inkább megoldást kerestem. 
És rájöttem mennyivel fontosabb, hogy miben vagyok jó, hogy én mit tudok adni. És kiderül, az legalább olyan jó nekik. 

Te miben nem vagy jó? És miben vagy jó? Megírod? 

Annyira jó, ha az embernek pszichológus a barátnője. Nem analizáljuk egymást, terápiát se tartunk, a kapcsolatunk teljesen normális, vagyis csak annyira mint mi, de erre ne térjünk ki bővebben. A lényeg, hogy jó hogy van. 
Ott hagytam abba, hogy szembesültem vele, hogy a félelem feszít. Ezután még egy darabig tereltem a gondolataimat, de aztán szembe kellett nézzek vele. És ehhez volt hatalmas segítségemre barátnőm, aki nagyon jól tud kérdezni, jót és jókor, és ahogy válaszoltam, meg ahogy a beszélgetésünk után végiggondoltam a problémás kérdéskörömet, megvilágosodtam. Megtaláltam a kiindulási élményt, hogy honnan ered a félelmem és azt is, hogy miért kellett ennyire elfojtanom. 
De ez még mindig kevés, mert ugye attól, hogy tudom, hogy azért fáj a lábam, mert eltört, attól az még nem gyógyul meg magától. A tünet azonosítása, a mélyben lakozó alapprobléma feltárása nem más, mint a törött láb felismerése, innen jön a következő nehéz rész. Mert a lelkemet nem lehet begipszelni. Épp nekiálltam rettentően sajnálni magam, mikor összeállt egy pillanatra a kép. Igazából akkor, mikor elolvastam a trendalake.hu -n is megjelent cikkemet a böjtömről:

Ezzel párhuzamosan mélyebbre is megyek, felülvizsgálom hiedelmeimet és elengedem a szükségteleneket. Foglalkozni fogok a számomra oly nehéz érzelmekkel, megbarátkozunk, mert új utamon nagy szükségem lesz rájuk.

Ezt írtam másfél hete. Úgy tűnik a tudatalattim komolyabban vette a dolgot, mint én. De legalábbis fontolóra vette a nagytakarítás lehetőségét és felszínre dobott egy jelentős problémát. 
Tehát itt az idő, hogy leszámoljak végre a félelmemmel. Azt hogy milyen természetű ez a félelem nem részletezem, természetesen nagyon alaposan átrágtam magam rajta. 
Módszernek a pszichológiában egyáltalán nem elismert Robert Smith-féle Faster EFT technikát választottam, egyszerűen csak azért mert ehhez a helyzethez ez illett a legjobban. A módszer nekem amúgy remekül működik, a klinikusi szaktekintélyek véleménye pedig egyre kevésbé érdekel. 
Ha előröl kezdhetném lehet megfontolnám, hogy belevágjak-e egyedül, mert sikerült az érzelmet oly mértékben átengednem magamon, hogy egy pillanatra elgondolkodtam, hogy pánikrohammal kilépek a történetből, vagy nemes egyszerűséggel csak elájulok, de végül győztem. Egyszerűen csak elengedtem. Már nincs hatással rám. Még csak nem is hiányzik. 

Összességében elmondhatom, hogy a lelki nagytakarítást elkezdtem, és sokkal jobban haladok, mint terveztem. A böjtöm fizikai része is jól áll, a mértékletességen kell még dolgozni, de ez is egy nagyon fontos jel. 

Kérlek, az itt olvasottakat ne próbáld ki egyedül, ha úgy érzed komoly probléma feszít, fordulj szakemberhez!
Ha engem választasz, megtalálsz a www.joleszek.hu oldalon.