Nagyon szeretek kávézni. A jó reggelhez tartozik, hogy miközben kevergetem a kávémat, bambulok ki a fejemből, belenézek a telefonban mi újság a nagyvilágban, és szürcsölgetem a napi koffeinadagomat. (Persze eközben egy-kettő-három gyerek ugrál körülöttem kisebb nagyobb bajaikkal, igényeikkel, de ilyenkor mint a filmekben, elcsendesedik a külvilág és pár csodás másodpercre csak én vagyok meg a kávém. )
Egy gond van. A szívem nem bírja a koffeint. Túlpörög tőle. Amíg erre nem jöttem rá, azt hittem a reggeli kapkodás, idegesség miatt zakatol a szívem. De igazából azért kapkodok meg idegeskedek, mert ezerrel pörög a szívem és az agyam ezt stressznek címkézi. Mikor erre ráébredtem, úgy döntöttem leteszem a kávét. Hisz ez úgyis csak egy (rossz) szokás. És a terhességeim alatt hosszabb rövidebb ideig amúgy se kávéztam. Nem lesz nehéz, én vagyok a főnök, én irányítom az életem. Pont. 

A gyakorlat ezt kezdi megcáfolni. Nagyon hiányzik. A szertartás, ahogy kavarom, az íze, az illata, még a szívemben fellépő zakatoló szorító érzés is. Mert a kávé más, több, mint egy egyszerű ital. Több, mint koffeinforrás. A kávézás szertartása a reggel szerves része, a kapu, amin a békés belső világomból kilépek a nagyvilágba. Kell valami helyette. Elsőre a napüdvözlet jógagyakorlat jutott eszembe, ami felfrissít, csak épp marha nehéz közben netezni, meg lusta is vagyok. Aztán a régi jól bevált kakaóhoz fordultam. Kakaózni hasonló, mint kávézni, leszámítva, hogy ilyenkor a csajoknak is csinálni kell és egy közös tevékenységgé válik az elfogyasztása, ja meg, hogy nem ébreszt fel. De legalább hizlal. 

Andi vagyok. Cigi nélkül, pia nélkül, hús nélkül és most már kávé nélkül. 3 gyerekkel, férjjel, kutyával. Ki vagyok én és mit csináltam velem?