Tisztáztam magamban, hogy nem fogyókúrázom és ezzel a lendülettel átestem a ló túloldalára. Nem eszem húst és csak napi háromszor eszem, jóllakni pedig képtelen vagyok, mert valami hiányzik az életemből. 

Eleinte nem is az tűnt föl, hogy sokat eszem, hanem, hogy újra mennyire nehéz kajakészítés közben nem belekóstolni mindenbe. Hogy mekkora tudatos figyelmet kíván, hogy ne egyem meg a maradékokat és hogy lassan az összes lelki erőmre szükség van, hogy elviseljem, hogy a hűtőben az a fasírt, amit 2 napja kértek a lányaim, megcsináltam, majd 3 falat után már nem kellett, szóval, hogy elviseljem a tudatot, hogy azokat a finoman fűszerezett ínycsiklandó fasírtokat nem én, hanem a kutya fogja megenni. 
Mikor ráébredtem min agyalok tudtam, hogy gáz van. Kaján csak akkor pörgök ennyire, ha valami nagyon nem stimmel. Már évek óta nem, vagy csak nagyon ritkán fojtom kajába a bánatom, de ha ez az érzés megjelenik, az mindig komoly figyelmet érdemel.

Persze nem adtam meg magamnak ezt a figyelmet, mert egyszerűen nem értem rám. Ezután fizikai tüneteket produkáltam és jól ráhoztam a frászt mindenkire, magamra is.  De ez is kevés volt, mert még mindig nem volt időm magamra figyelni. Jött a következő lépés a belső feszültség kiterjesztése. 
Ez úgy történik, hogy érzem, hogy ideges vagyok. Tudom, hogy ez így nem jó se nekem, se a családomra (olyan könnyű rájuk fogni és hárítani mindent), szóval, nem jó senkinek sem, így megnyugszom. Simán meg tudom nyugtatni magam, ha kell pillanatok alatt. Ezzel az a gond, hogy a feszítő probléma nem szűnt meg. 
Tehát a probléma továbbra is feszít, de én a felszínen nyugodt vagyok, vibrál a levegő. A természetben ilyenkor látjuk a riadt állatokat menekülni ezer felé, de az én kicsinyeim nem menekülnek, hanem katalizátort játszanak. Valamelyik visítani kezd. És itt vége. A szelep kinyílik, a gőz távozik és a béknek nyoma se marad a környékben. 

Erre is lehet még nem figyelni, de most már képtelen vagyok. Valami nem jó, valamivel foglalkoznom kell és az a valami bennem van. Amíg ezen nem változtatok, addig se béke, se nyugi, se jóLevés. 
Arról akartam írni, mennyire nem tudok mértéket tartani semmiben és hogy mennyire nem tudom beosztani az időmet, mennyi mindent akarok egyszerre csinálni, hogy nincs időm a gyerekekre, magamra, tanulni, olvasni, fejlődni. De tudod mit, ez egy nagy hazugság. Most jövők rá, hogy már megint átverem magam. Mert épp egy hosszú cikksorozattal akarom elterelni a figyelmemet. Valami lappang a tudatküszöbömön és mindent megteszem, hogy ne engedjem fel. 

Nem a felszín a lényeg, hanem a mélyben megbújó érzelem. A félelem. Ez most annyira személyes és olyan ijesztő, hogy nem tudok róla írni, de minden porcikámban érzem, hogy erről van szó. Amíg a klaviatúrát ütöm, a bejegyzést szerkesztem, addig se kell vele foglalkozni, utána meg majd lesz más dolgom. De szembe kell néznem vele. Szoríts nekem.

ps: már több mint 10 perce keresem a képet, ahogy menekülnek az állatok a vulkánkitörés elől. Nem találtam meg. Képzeld el. Inkább beteszek egy másikat, ez pont olyan jó én meg nem húzom tovább az időt. 

Kép forrása google képkereső, zug.hu ezt is ideírom, bár nem hiszem hogy ők lőtték a képet, de mindegy, legalább gépelhetek még egy kicsit és nézd, már annyi az idő, hogy vinnem kell a legkisebbet tornára....