Tisztáztam magamban, hogy nem fogyókúrázom és ezzel a lendülettel átestem a ló túloldalára. Nem eszem húst és csak napi háromszor eszem, jóllakni pedig képtelen vagyok, mert valami hiányzik az életemből. 

Eleinte nem is az tűnt föl, hogy sokat eszem, hanem, hogy újra mennyire nehéz kajakészítés közben nem belekóstolni mindenbe. Hogy mekkora tudatos figyelmet kíván, hogy ne egyem meg a maradékokat és hogy lassan az összes lelki erőmre szükség van, hogy elviseljem, hogy a hűtőben az a fasírt, amit 2 napja kértek a lányaim, megcsináltam, majd 3 falat után már nem kellett, szóval, hogy elviseljem a tudatot, hogy azokat a finoman fűszerezett ínycsiklandó fasírtokat nem én, hanem a kutya fogja megenni. 
Mikor ráébredtem min agyalok tudtam, hogy gáz van. Kaján csak akkor pörgök ennyire, ha valami nagyon nem stimmel. Már évek óta nem, vagy csak nagyon ritkán fojtom kajába a bánatom, de ha ez az érzés megjelenik, az mindig komoly figyelmet érdemel.

Persze nem adtam meg magamnak ezt a figyelmet, mert egyszerűen nem értem rám. Ezután fizikai tüneteket produkáltam és jól ráhoztam a frászt mindenkire, magamra is.  De ez is kevés volt, mert még mindig nem volt időm magamra figyelni. Jött a következő lépés a belső feszültség kiterjesztése. 
Ez úgy történik, hogy érzem, hogy ideges vagyok. Tudom, hogy ez így nem jó se nekem, se a családomra (olyan könnyű rájuk fogni és hárítani mindent), szóval, nem jó senkinek sem, így megnyugszom. Simán meg tudom nyugtatni magam, ha kell pillanatok alatt. Ezzel az a gond, hogy a feszítő probléma nem szűnt meg. 
Tehát a probléma továbbra is feszít, de én a felszínen nyugodt vagyok, vibrál a levegő. A természetben ilyenkor látjuk a riadt állatokat menekülni ezer felé, de az én kicsinyeim nem menekülnek, hanem katalizátort játszanak. Valamelyik visítani kezd. És itt vége. A szelep kinyílik, a gőz távozik és a béknek nyoma se marad a környékben. 

Erre is lehet még nem figyelni, de most már képtelen vagyok. Valami nem jó, valamivel foglalkoznom kell és az a valami bennem van. Amíg ezen nem változtatok, addig se béke, se nyugi, se jóLevés. 
Arról akartam írni, mennyire nem tudok mértéket tartani semmiben és hogy mennyire nem tudom beosztani az időmet, mennyi mindent akarok egyszerre csinálni, hogy nincs időm a gyerekekre, magamra, tanulni, olvasni, fejlődni. De tudod mit, ez egy nagy hazugság. Most jövők rá, hogy már megint átverem magam. Mert épp egy hosszú cikksorozattal akarom elterelni a figyelmemet. Valami lappang a tudatküszöbömön és mindent megteszem, hogy ne engedjem fel. 

Nem a felszín a lényeg, hanem a mélyben megbújó érzelem. A félelem. Ez most annyira személyes és olyan ijesztő, hogy nem tudok róla írni, de minden porcikámban érzem, hogy erről van szó. Amíg a klaviatúrát ütöm, a bejegyzést szerkesztem, addig se kell vele foglalkozni, utána meg majd lesz más dolgom. De szembe kell néznem vele. Szoríts nekem.

ps: már több mint 10 perce keresem a képet, ahogy menekülnek az állatok a vulkánkitörés elől. Nem találtam meg. Képzeld el. Inkább beteszek egy másikat, ez pont olyan jó én meg nem húzom tovább az időt. 

Kép forrása google képkereső, zug.hu ezt is ideírom, bár nem hiszem hogy ők lőtték a képet, de mindegy, legalább gépelhetek még egy kicsit és nézd, már annyi az idő, hogy vinnem kell a legkisebbet tornára.... 

Motiváció - miért csinálom?

A megvilágosodásért, vagy legalábbis a tisztább gondolkodás képességéért, a belső harmónia elérése miatt.
Azta, de jól hangzik. 40 napig böjtölök és a végén egy tiszta lelkű, egészséges és boldog ember leszek. 
Aha, persze...

Csuda jól tudok magamnak hazudni, külön figyelnem kell rá, hogy ne nagyon verjem át magam.
Az első gyanús jel az volt, mikor a naptárra nézve megállapítottam, hogy már csak 38 és fél nap van hátra, ahogy terveztem mit akarok enni, a hús mellett már a szénhidrátok nagy részét is elhagytam. Aztán, mikor folytonos késztetést éreztem, hogy a mérlegre álljak, a fejemhez kaptam, fogyókúrázok!
Fél nap alatt ez a program végigfutott bennem, este már azon sírtam a gyerek túl sokadik visszaaltatása közben, hogy elfogyott a tejem, milyen anya az ilyen, milyen ember az ilyen, hogy saját hiúságom oltárán feláldozom a gyerekem egészségét, és a saját lelki üdvöm is. 

A drámához értek és a műbalhéhoz is, bármilyen apró hülyeségből képes vagyok egetverő problémát kreálni. De legalább már tudom magamról. Szóval miután elképzeltem, hogy a gyerekem éhenhal, én anorexiás leszek, majd a pokol tüzén égek el, megnyugodtam.
Tehát ez az egyik legrosszabb forgatókönyv, már tudom merre nem akarok menni. Még szerencse, hogy az első lépéseknél kiszúrtam, hogy elvétettem az irányt. Azért, mert nem tisztáztam magamban, miért csinálom ezt az egészet. 

Az első böjtöm alkalmával a hittel való viszonyomat kellett rendbe tennem, emellett az akaraterőmet tettem próbára, mindkét célom elértem. Most is világos és jól látható célokat kell kitűzni, különben semmi értelme az egésznek. 

Úgy érzem, most a saját magammal való viszonyomat kell rendbe tennem, amiben benne van, hogy nem hazudok magamnak, hogy elfogadom az érzelmeimet, de az is hogy törődök a külsőmmel is. Ez most nem fogyókúra, de igenis célom, hogy a lelki dolgaim mellett a testemmel is foglalkozzak. És ebben benne van az egészséges táplálkozás és a testmozgás is.  

Elméletben minden könnyebb. 

Minden csak akaraterő kérdése, fejben kell ott lenni, sok vizet iszom és méregtelenítek, meditálok, koncentrálok, áramlik a csí, mint a .... 

Gyakorlatban ez nálam megint teljesen másképp nézett ki. Egyrészt két tőlem független, de a családomat érintő komoly aggódnivalóm is akadt szerda délelőttre, másrészt kedd éjjel a gyerekek a nemalvás mellett döntöttek, így szinte nulla alvással estem bele az önfegyelmet igénylő időszakba. 

Eldöntöttem, hogy a vacsi lesz a jóllakás a három étkezésből és ahogy ezt megfogalmaztam magamban, rá pár percre jól bereggeliztem, ennyit erről. De végül simán ment minden, éhes is alig voltam tegnap. Ma annál inkább. Egyenlőre képtelen vagyok befelé fordulni, ha mégis, csak olyan dolgokat találok, amiket nem szívesen látok, de lehetőségem nincs velük foglalkozni. Itt járok. A fizikai része megy. Bár éhes és fáradt vagyok, ami nem jó. Viszont végre kimentem a friss levegőre, ma már kertészkedtem is. Lassan magamra találok, csak sokkal türelmesebbnek kellene lennem, magammal is. 

Első feladat volt felkészülni a böjtre.

Tapasztalatból tudom, hogy az első pár nap fizikailag nehéz és nem könnyítettem meg a dolgom. Mivel nem szándékozom többet visszaesni, ezért még az utolsó napokat kihasználtam és habzsidőzsisztem mindenből. Sokkal könnyebb a lelki dolgokon agyalni, de amíg csak gondolkodom rajta és nem teszem, az egésznek nincs semmi értelme. Tenni kell, tenni fogom, teszem.
Az első pár nap éhes leszek, igazából csak megszokás kérdése az egész, de erre van egy nagyon jó gyakorlatom. Kiteszem a két kezem kinyújtva magam mellé, vagy elé, vagy fölé, mindegy és csak tartom, amíg csak tudom, mikor úgy érzem egy pillanattal sem bírom tovább, akkor ráhúzok még 10 másodpercet, aztán még egy kicsit, valahol itt van a már minden tökmindegy állapotom, itt leteszem a karjaimat. Ennyire egyszerű, de mikor hirtelen úgy érzem mardos az éhség, csak eszembe jut, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit elhiszek magamról. 

Aztán majd minden kiderül.

Úgy gondoltam, elindítom ezt a blogot, hogy legyen terem leírni a számomra fontos dolgokat. Az én fejlődésemet, hogy mit miért csinálok, hogy hogyan szeretném másképp, mikkel próbálkozom és ezek milyen eredményt hoznak. De mostanában minden próbálkozásom erőtlen, ahogy én is az vagyok.

Csücsülök a gödörben, néha felállok, körülnézek, alkotok, beszélgetek emberekkel, aztán visszaülök a biztonságos kis dagonyámba a gödör aljára. Kimásztam már többször is, minden alkalommal egyre könnyebb és egyre kevésbé süllyedek vissza, csak újra neki kellene állnom. Igazából nem kerülne túl nagy erőfeszítésembe, mégse megy. Mert nem akarok újra visszaülni, meguntam ezt a játékot, csak olyan régóta játszom már, hogy nehéz elbúcsúzni.

Már látom, hogy merre megyek és ott nincs helye ennek a gödörnek, ott más buktatók és nehézségek lesznek, így viszont ettől a jól megszokott, biztonságos, majdnemhogy kényelmes gödröcskémtől el kell búcsúzzak. Pedig tuti kis gödör, van egy kis pocsolya az alján, amibe lehet dagonyázni, főleg, ha utána kövér disznónak akarom érezni magam. Magasak a falai is, teljesen el tudom zárni magam a külvilágtól, semmi se jut be, ha nem akarom. Frankó kis gödör ez, ismerős, ismerem minden zugát, minden buktatóját, tudom, mikor elkezdek kimászni, de meggondolom magam és visszahuppanok, hova fogok érkezni és mi fog történni.

Most mégis elmegyek. Őszinte leszek, fáj a búcsú, veszteség ez, gyászolni kell. Vergődöm is vele már jó pár hete. Végül egy több órás kocsiúton hoztam meg a döntést, útban a kisfiam keresztelőjére. Újra végigjárom a 40 napot. Szerdán kezdődik, hamvazószerdán, és nagypéntekig tart. Böjtölni fogok, megtisztulni, a szó sokszorosan mély értelmében.
Felhagyok egészségtelen életvitelemmel, megszakítom utolsó érzelmi kötődéseimet is az evéssel, az étellel. Rendet rakok a környezetemben, megszabadulok egy halom felesleges cuccomtól. Ezzel párhuzamosan mélyebbre is megyek, felülvizsgálom hiedelmeimet és elengedem a szükségteleneket. Foglalkozni fogok a számomra oly nehéz érzelmekkel, megbarátkozunk, mert új utamon nagy szükségem lesz rájuk.

Kimászok a gödörből, letusolok, tiszta ruhát veszek és legközelebb már egy másik úton indulok el. Van térképem hozzá, nagyon izgalmas lesz, de mindent a maga idejében.

Portia Nelson: Gödör a járdámban – részlet

 
Arról, hogy számomra nem elég nem megőrülni, hogy nem elég "elég jó anyának lenni". Én ennél több vagyok, többre vágyom és apránként elkezdem megvalósítani. Arról, hogy mi történik, ha ezer járt út egyike se passzol hozzám és én nem akarok olyanná válni, mint mások. Mi lesz abból, ha felhagyok annak követésével, hogy a tudomány, a kutatások, az okosok, a hagyomány szerint hogyan kéne élnem az életem, támogatni a családom és elkezdek azzá válni, aki vagyok, azt tenni, amit tudok.  

Ez a blog nem valami, vagy valamik ellen, inkább nagyon sok minden mellett szól. Egyetlen egy dolog biztosan nem lesz rajta, a kizárólagosság. Számomra nincs egy jó út, egy működő módszer. Van helyette tanulás, tapasztalás, gyakorlás, nyitottság, kritika, megfigyelés és önmegfigyelés, ezeket használom fel, hogy minden nap jobb legyek valamivel, valamiben a tegnapi önmagamnál. 

Három fő téma köré csoportosulnak a gondolataim, a család, a munka és az én. Családanyaként és feleségként nap, mint nap adott a feladat, hogy úgy tudjam segíteni, szeretni, támogatni, szolgálni a szeretteimet, hogy fejlődésükhöz és boldogságukhoz a legtöbbet adhassam.
Szerencsés vagyok, mert a munkám a hivatásom, pszichológus vagyok. Ebben megtaláltam a  lehetőséget a folytonos fejlődésre,  itt fontos, hogy jól legyek, hogy egész legyek, azért, hogy a hozzám fordulóknak úgy tudjak segíteni, ahogy az számukra a legideálisabb. 
Mindez nem működik, ha nem figyelek oda, ki vagyok én. Évekig, évtizedekig vártam a Mestert, aki egyszer csak meglátja milyen különleges vagyok, aki bevezet a titkos tanokba, aki az álspirituális maszlag helyett, maga mellé vesz. Elmondja az Igazságot, hogy mit higgyek, hogy hogyan éljek, hogy ne kelljen többé keresnem. De a Mester nem jött, a nyomasztó űr, a vágy, hogy átéljem a létezés magasabb szintjét, egyre feszített, ezért elkezdtem én keresni. Könyvek mélyén, az internet bugyraiban, mindenféle varázslóknál, gyógyítóknál segítőknél kutattam a helyes út után, míg rájöttem, hogy nem elég olvasni, tanulni, keresni. Csinálni kell. Amit magamhoz közelinek érzek, azt megtanulom, kipróbálom, átélem, gyakorlom, alkalmazom és amíg működik, megtartom. 
Ez a három terület persze összefonódik, a prioritások változnak, a hangsúly eltolódhat, de mindhárom tényező mindig jelen van. 

A tapasztalataimat pedig megosztom veled. Örülök, ha olvasol, ha velem tartasz, szeretettel fogadom a kérdéseidet, véleményedet. 

A legtöbb történet úgy kezdődik, hogy a magányos főhős, egy személyes  tragédia után találkozik valakivel, egy mesterrel, vagy legalábbis különleges személlyel, akivel különös kalandokat, utazásokat él át, miközben élete szebb, jobb lesz, de legalábbis közelebb kerül a megvilágosodáshoz.

Az én történetem másról szól. Egy nagycsaládos, kisgyermekes anyukáról, akivel nem történik semmiféle tragédia, akinek simán megy az élete, akinek minden fontos dolog könnyen sikerül, aki nem megy világgá és akinek mégis kevés mindez. Aki keres valamit, valakit a lelke mélyén, amitől több, jobb, más lesz. Hogy sikerül-e neki? Még nem tudom. Minden nap próbálja, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel.